A plébános heti üzenete!

Hogy a szenvedésnek van-e értelme?

 

Értelmetlennek tűnik, mert ha lehet, elkerülni igyekszünk. Mert ki szeret beteg lenni, tragédiákat hordozni? Úgy gondolom senki.

De mégis. Hogy is vagyunk ezzel?

Gyermekként sokat voltam beteg. Különös gyengeség, erőtlenség. Ágynak esés. Óvodás koromban rossz evő voltam. Ha főzelék volt, biztos lehettem benne, hogy kihányom. Félve néztem mindig a kondérba, ha tarhonya volt benne, akkor megmenekültem, azzal nem volt bajom.

Lelki szenvedésem volt-e? Volt. Amikor édesanyám még nem volt otthon. Úgy vártam. Gondolatban követtem, na most lép ki a patikából, most van az iskola előtt, a sarkon… és már nyitja is az ajtót, s kezdődik a varázslat, a béke, a finom tea és vajas kenyér. Bizony sokszor kellett újból kezdenem: na most lép ki… míg végre aztán hazaért.

A legnagyobb zokogós szenvedés az volt, amikor Kecskeméten (gimnázium!) otthagyott az édesanyám az állomáson. Te már nagy fiú vagy, megérted… súgta. S azt hittem ott halok meg.

Azután, amikor elveszik a gyermeki báj, megkeményítjük a szívünket. Kezdődik az élet, ott pedig, mint tudjuk, nem lehet anyámasszony katonásdit játszani.

Igen, szenvedés volt a hívatás választás. Két évem volt rá. Két évig mindenkitől távol. Ott Lentiben katonáskodva. Számoltam a napokat. S olykor – bármily hihetetlen - akartam, hogy még ne, ne legyen vége… olyan súlytalan volt minden, olyan sok időm volt, nézni a lemenő napot, s hallgatnom az iszonytató káromkodásokat.

A tanulás? Na azzal is megjártam. Mindig szorgalmas voltam. De ott Pesten, minden rám nehezedett. Le voltam maradva. S oly nehéz volt. Mindent agyamban tartani. Nem engedni, hogy az időpontokról lemaradjak. Hogy szépen, sorban mindent megtegyek…

A papi évekről mit mondjak? Az Isten közelében élni, bizony embert próbáló. Mert milyen az, együtt élni az emésztő tűzzel és egyben a végtelen irgalommal. Én a gyönge, kicsi ember és a végtelen. Milyen szétfeszülés van ebben.

Az élet nagy történései nem kerülnek el senkit. Így engem sem. Voltak részegítő találkozások, meg, hogy itt jó helyem lesz… s egyszer csak pakolás. Indulás. Amikor Egerbe helyeztek, bizony alig láttam az utat, s egyszer onnan is el... s jött az első plébánosi hely… mindent beleadva… a szentség gondolatától ihletve… s mindent hagyva, onnan is el… csak tessék ebbe belegondolni.

S azon veszem észre magam, hogy mindenkim meghalt, mindenkit elhagytam, és engem is elhagyott mindenki… még a Bóbi kutya is kimúlt…

S hogy ezek után mi az értelme? Valami békeféle költözött a szívembe, mert a szenvedés útja az alázat útja. Az engedelmességé. Mit is olvasunk: még a mi Urunk is szenvedésből tanult engedelmességet. Mit szóljak ezután? Elnémulok. Imádkozom. S készülök arra a pillanatra, amikor megtört szívvel kimondhatom: a Te útjaidon jártam, bizony érted szenvedve, drága Megváltóm… s nincs mese, testemben ki kell egészítenem azt, ami még hiányzik a megváltásból, ami rész rám esett belőle, ami nélkül valami hiányozna a mindenségből…