A szentek köztünk élnek (10)

A szentek köztünk élnek (10)



Gondolták volna, hogy a színeváltozás lehetséges a mi életünkben is? 

Egy ember arcára sok minden kiíródik, pl. az illető lelkisége, vagy éppen a szenvedélyek általi torzulása. De egy óvatlan pillanatban, megjelenhet rajtunk egy isteni vonás, az egész személyünket beburkoló isteni fény.

Ennek voltam tanúja egy, a földön hozzám legközelebb álló személy esetében. Amikor tizenegynéhány éve elhunyt édesanyámra gondolok, mindig ez a kép villan be.

Tudni kell róla, hogy évtizedekig, - csak pár nappal halála előtt nem – mindennap korán felkelt, s indult a templomba. A szentmisén való részvétel volt életének egyetlen állandó programja.

Amikor már pap voltam, egyszer megláttam, ahogy színében elváltozott. Ott ült, nekem balról, a második padban, a fal mellett. S olyan szép volt az arca. Éppen énekelt, nem is nézett rám. Hanem felfelé tekintett, Istenhez emelt lélekkel ült ott. Elakadt a lélegzetem, de a pár pillanatig tartó csendet, rajtam kívül senki nem érzékelte.

Ezt az eseményt soha el nem mondtam neki. De ezt őrzöm róla a szívem mélyén. Bár egyszerre vagyunk, földi valóságunkban, bűnösök és szentek. Ő, ott akkor, a szentek glóriáját kapta, az a különös isteni fény egészen beburkolta.

Amikor meghalt, nem sokat sírtam. Ez a kép vígasztalt. Meg ahogy megtörten is, kapaszkodva belém, mentünk a templomba. Egykor ő emelt áldott karjaira, mint gyermeket. Én meg ott szolgáltam neki vissza, a sok-sok anyai szeretet.

S még egy jelenet van. Egyszer álmomban jelent meg, fehér ruhába öltözötten, s ugyanaz az isteni fény tündöklött át egész lényén, arcán a már egyszer látott szépség ragyogott. Ez az álom egyszer történt, s tudom üzenet volt. Így is őrzöm, amíg élek.

Tudom nem illik, a hozzánk közel állókat jogtalan előnyökhöz juttatni. De most engedjenek meg nekem annyi részrehajlást, hogy őt, a papi édesanyát, szíves engedelmükkel, a szentek sorába ajánljam.