Szentmise – magyarázataim (9)

Szentmise – magyarázataim (9)

 

Gyakran megfigyeltem már, hogy akik a templom hátuljánál, az ajtóhoz közel állnak, nem képesek megvárni a mise végét. Drukkolok olykor, jaj, csak ki nem menjenek. De legtöbbször megteszik. Be kell vallanom, gyermekként, amikor szülői felügyelet nem volt mellettem, egyszer kétszer én is tettem így. De a rögtön, a fellépő lelkiismeret furdalás jelezte, hogy ez helytelen volt. Mert a végét, az áldást nem vártam meg. Pedig, pedig…

Hogy megértsük mit is szeretnék kifejteni! Jézus úgy távozik a mennybemenetelkor, hogy megáldja tanítványait. Meg azt is mondja: kereszteljetek meg mindenkit az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. S ez áldó formában történik. 

A szentmise a legszentebb ima, amit az Úr rendelt el. Kötelességem az elejétől a végéig ott maradnom. Megvárni a szentmise áldását, és áldottként távozni a templomból. A tanítványok szívét öröm járta át, amikor így megáldva lettek. A keresztre feszítéskor még sötét gondolataik voltak. De a mennybemenetel ragyogó fényéből, az Úr utolsó tudatos tette, az áldás, örömmel töltötte el szívüket.

Mivel a szentmisén a feltámadott Úr jelenik meg. Az Ő szavait hallom, az Ő áldozatában részesülök, a végén az Ő áldását kapom.

Tehát kedves testvérek, vétek lemaradni a szentmise végéről. Hát még akkor, amikor újmisés, ezüst- és aranymisés, netán gyémántmisés áldásban részesülhetünk. Ezekért még egy pár lábbelit is érdemes elkoptatni – ahogy a régiek mondták.

Azután ott van még a közkedvelt balázsáldás, melyet mindenki oly szívesen fogad. S el ne felejtsük az a meghitt mozdulatot, amikor édesanyánk kereszttel illette gyermeki homlokunk. 

Szakiskolában az osztálymiséken általában nincs áldoztatás, de végén mindenkit megkérek, hogy jöjjön oda elém és megáldom őket. Külön-külön mindegyiket. Ilyenkor elkapom a szemek pillantását, s általában jó néven veszik. Olykor még azt is látom, hogy egyik-másik személyisége mintegy kivirágzik ott. A többiek nem látják azt a pillanatot, csak a személyemben jelenlévő Jézus. Milyen egyszerű, és egyben nagyszerű, hogy csak odalépek és áldott leszek.

Bizony, nem kerüljük el életünk végén azt a pillanatot, amikor a mi Urunk ránk tekint. Ha megáldd, akkor övéi közé fogad minket, kitárul a mennyország, ha nem, akkor bizony az átkozottak közé kerülünk, ami nem más, mint a kárhozat.

Kedves jó testvérek, bárcsak mindig óhajtanánk, hogy áldottak között lehessünk. S úgy fogadnánk a szentmise áldását, hogy egy hétig kitartson. S a hétköznapok forgatagában se felejtenénk, aggodalomra semmi ok, hisz áldottak, megáldottak vagyunk.