Lelki felkészülésünk Húsvétra

A már hagyományosan szentmisével egybekötött lelkigyakorlatunkat március 23-25 között tartottuk templomunkban, melyet Dr. Dolhai Lajos atya vezetett. Róla azt kell tudni, hogy az Egri Hittudományi Főiskola rektora, a Szent István Akadémia, és a Nemzetközi Teológiai Bizottság tagja, egyetemi tanár, számos nagyformátumú könyv, sok száz cikk szerzője, (és az én egykori kedves dogmatika professzorom is).

                Az első estén – utalva a következő napon esedékes városi keresztútra is – arról volt szó, hogy a nagyböjti időben Jézus megváltó szenvedésére és kereszthalálára emlékezünk. Lélekben végigkísérjük őt a keresztúton az Olajfák hegyétől egészen a Golgotáig. Ez arra is jó alkalom, hogy elmélkedjünk Jézus szenvedéséről és saját szenvedésünk értelméről.  Rektor atya idézte Jézus szavait, melyeket tanítványaihoz intézett: „Aki nem veszi fel keresztjét és nem követ engem, nem lehet a tanítványom.” Ennek az a tanulsága, hogy csak akkor lehetünk Jézus méltó tanítványai, ha hozzá hasonlóan mi is hittel és türelemmel vállaljuk szenvedéseinket. A Jóisten ugyanis próbára tesz bennünket valamilyen szenvedéssel. Nehezen álljuk ki ezt a próbát. Panaszkodunk, hogy legalább így könnyítsünk terhünkön. Jézus is panaszkodott: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” A Megváltó szenvedése elviselhetőbbé teszi számunkra életünk keresztjét. De miért kell annyit szenvednem, amikor semmi bűnt sem követtem el? – tesszük fel a kérdést. A világban tapasztalható rosszal kapcsolatban is vannak kérdéseink: Ha Isten igazságos, miért engedi, hogy a jók szenvedjenek, miközben a gonoszok meg élik világukat? Isten nem válaszolt ilyen elméleti kérdésekre. A megváltó Jézus saját keresztútján tanított meg bennünket arra, hogy az örök boldogság felé vezető úton a szenvedésnek is van értelme.  Az Ő szenvedése nem véletlen. A Mennyei Atya iránti szeretete, és a küldetéséhez való hűség tett képessé arra, hogy még a keserves kínszenvedéseket is tudta vállalni, s végül a kereszthalált.

                Lelkigyakorlatos atyánk elmesélte, hogy Babits Mihály hogyan vigasztalta meg a beteg Kosztolányit azzal, hogy a szenvedésnek is van értelme.

Nemcsak Jézus szenvedése, hanem az Ő keresztútjának minden eseménye is sok mindenre megtanít bennünket. Amikor erre gondolunk, azért imádkozunk, hogy nekünk is legyen elég lelki erőnk ahhoz, hogy oda tudjunk ülni öreg, beteg és szenvedő embertársaink ágya mellé, mint ahogyan azt Babits is tette.

Jézus soha nem ígérte, hogy az ő követőjét nem érheti szenvedés. Sőt, apostolainak azt mondta, hogy sok szenvedés vár rájuk. De azt is mondta, hogy „Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok,  én felüdítelek titeket…” „Bízzatok, én legyőztem a világot…” „Én veletek leszek a világ végéig…” Vigasztalást nyújtott tehát, hogy a szenvedésben nem vagyunk egyedül.

Előadónk, Arany János Fiamnak című versére utalva azt mondta, hogy drága kincs a mi hitünk, ami különösen akkor mutatkozik meg, amikor kilátástalannak tartjuk az életünket.

Jézus háromszor is jövendölt saját szenvedéséről, amit az apostolok nem szívesen hallgattak, nem is igen értették még akkor, csak majd a feltámadás után, annak fényében. Pál már arról tanít, hogy az utolsó szó nem a dicstelen halálé. Reménykedhetünk: ha követjük a megváltó Jézust, nem csak a szenvedésben, hanem a feltámadásban is részünk lesz.

Lelkigyakorlatunk második estéjén előadónk a bűn és a bűntudat problematikáját fejtegette.

A nagyböjt a bűnbánat ideje. Ennek ellenére egyre többen vannak, akik nem tartanak bűnbánatot. Napjainkban félelmetesen megfogyatkozott az emberekben a bűntudat. Sokan túlteszik magukat a legalapvetőbb erkölcsi törvényeken. Egyre inkább elhatalmasodik a bűn, az emberi gonoszság. Miközben növekszik a bűncselekmények száma és egyre riasztóbb méreteket ölt az erőszak, a bűntudat ennek ellenére is fogyatkozóban van. Sőt, egyesek azt hangoztatják, hogy nincs is bűn, mindent szabad, ami jólesik. Boldog VI. Pál pápa megfogalmazása szerint „A 20. század legnagyobb bűne, hogy nincs bűntudata.”

A korszellem, a közgondolkodás – sajnálatos módon – a vallásos embereket is befolyásolja. Gyengíti a bűntudatra és bűnbánatra való hajlandóságot. Szeretjük azt gondolni magunkról, hogy mi jobbak vagyunk, mert legalább eljárunk a templomba. A régi katolikusok még tudatában voltak annak, hogy mi a bűn. A bűnbánat és bűnbocsánat szentsége ajándék, melynek segítségével megszabadulhatunk a bűn betegségétől, feltámadunk a lelki halálból, és visszakapjuk a kegyelmi életet.

Az ószövetségi ember akkor követett el bűnt, ha nem tartotta meg a 10 parancsot. A mi hitünk szerint nemcsak akkor követünk el bűnt, ha megszegjük a parancsokat. Gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással is lehet bűnt elkövetni, akkor is, ha nem gyakoroljuk a felebaráti szeretet. A legfőbb törvény az Isten és emberszeretet parancsa.

Hinnünk kell Isten irgalmas szeretetében, hogy megbocsátja bűneinket. Ám előbb el kell ismernünk, hogy vétkeztünk, és bűnbánatot kell tartanunk. Lelkiéletünk csakis így újulhat meg. Ahogyan a tékozló fiút visszafogadta édesapja, úgy fogad vissza minket is az irgalmas Isten az Ő szeretetébe.

Minél inkább felismerjük bűnösségünket, annál inkább el tudjuk fogadni Isten szeretetét és irgalmát. Ezzel összefüggésben előadónk rámutatott Péter tagadása és Júdás árulása közötti különbségre: Péter nem előre megfontolt szándékkal követte el a bűnt mint Júdás, és annak nem is lett olyan súlyos következménye, mint Júdás árulásának. Péter megbánta bűnét, Júdás pedig képtelen volt a bűnbánatra, mert nem hitt Isten irgalmas szeretetében.

                A világhírű természettudós (!) Edison, aki több forradalmian új mechanikai szerkezetet talált fel, azt mondta, hogy élete legnagyobb felfedezése az volt, hogy felismerte: „Jézus az én megváltóm, megszabadítóm.”  Ugyancsak tanulságos egy másik nagy tudósnak, Pascalnak a gondolata: „Isten ismerete bűneink ismerete nélkül kevélységet szül. Nyomorúságunk ismerete Isten nélkül, hit nélkül pedig kétségbeesést idézhet elő bennünk.”

                Végezetül a szentgyónás kegyelmi hatásairól volt szó, amelyhez segítő kegyelmet kapunk, hogy nemet tudjunk mondani a kísértéseknek.

            A lelkigyakorlat előző két estéjén előadónk a Húsvétra való lelki felkészülésünkre helyezte a hangsúlyt. A harmadik alkalom azonban a nagyhét első napjára, Virágvasárnapra esett, így először annak jelentőségéről beszélt, miután meghallgattuk az énekes Passiót a Szent László Fesztiválkórus előadásában.

                Tájékoztatást kaptunk a 2020-ban Budapesten megrendezésre kerülő Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus előkészületeiről. (Erdő Péter bíboros, esztergomi érsek, mint a Kongresszus fővédnöke és elnöke, Dr. Dolhai Lajost nevezte ki a 2020-as NEK Teológiai Bizottsága elnökévé.)

A Dolhai atya által irányított bizottság első munkája a Kongresszus témájának és jelszavának meghatározása volt. Ezután megszerkesztettek egy olyan dokumentumot, amely a lelki előkészületet segíti. Cél az is, hogy a rendezvény nyolc napja alatt egy nemzetközi teológiai konferenciát szervezzenek, amelynek fő témája az Eucharisztia. A bizottság három témát és jelmondatot tervezett, melyeket részletes indoklással elküldtek Rómába. Erről a végső döntést Ferenc pápa hozta meg. Ennek megfelelően a 2020-as NEK jelmondata: „Minden forrásom belőled fakad.” A Zsoltáros (87,7) hitből fakadó örömmel énekli, hogy minden forrása az Isten. Az a forrás, amely soha ki nem apad, ami élő és éltet. A szamariai asszony történetéből tudjuk, hogy Jézus Krisztus az örök életre szökellő vízforrás. Ebben a történetben az élő víz, friss forrásvíz képletes értelemben a lelki élet vize, Jézus tanítása és üdvözítő szeretete. Az Eucharisztia pedig a mi egyházi életünknek, keresztény lelki életünknek legfontosabb tápláló forrása.

Előadónk felhívta figyelmünket a vasárnapi szentmise fontosságára, ami nélkül nem tudunk valódi keresztény életet élni. Az eucharisztikus ünneplés, a szentmise által már csatlakozunk az égi liturgiához és elővételezzük az örök életet.

Az Oltáriszentség az Istennel és az Egyházzal való közösség szentsége. Az Eucharisztia megünneplése a mi egyházi életünknek legfontosabb forrása, keresztény életünknek táplálója. Szükségünk van a vasárnapi szentmisére, hogy megtartson bennünket ősi katolikus matyó hitünkben, melytől a korszellem el akar minket szakítani.

Az Eucharisztia ajándék számunkra, mert Krisztus önmagát és egész üdvözítő művét adja benne; az Egyház szentségi életének központja, csúcsa és forrása. Ez hitünk nagy misztériuma.

A szentmise áldozati liturgiájában a pap a nagycsütörtöki alapítás elbeszélése és az Úrfelmutatás után így imádkozik: „Íme, hitünk szent titka: Halálodat hirdetjük Urunk, és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz.” Hittel kell tehát fogadnunk Jézus ajándékát, amelyet „nekünk hagyott Testamentomban”.

                Jézus már nagycsütörtök előtt megígéri az Oltáriszentséget: „Én vagyok az élet kenyere… A kenyér, amelyet adok, a testem a világ életéért… Aki ezt a kenyeret eszi, örökké él.” ( Első kenyérszaporítás Jn 6,44-58)

A második kenyérszaporítás során Jézus „… fogta a hét kenyeret és a halakat, hálát adott, megtörte és odaadta tanítványainak… „ (Mt 15,36). Majd nagycsütörtökön, az utolsó vacsorán Jézus kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és odaadta tanítványainak,  ezekkel a szavakkal: „Vegyétek és egyétek, ez az én testem …” A Szentmisében az átváltoztatás szavai teszik ezt jelenvalóvá.

Majd feltámadása után az emmauszi tanítványokkal „.. asztalhoz ültek, Jézus kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte, s odanyújtotta nekik… „ Ők pedig boldogan ismerték fel az Urat a kenyértörésben. Ugyanígy, csak azok a keresztények lehetnek boldogok, akik a vasárnapi szentmisén magukhoz veszik az élet kenyerét. A pap így imádkozik a szentáldozás szertartásában: „Boldogok, akiket meghív Jézus, az Isten Báránya.”  

                A szentmise, mint áldozat azt jelenti, hogy az Eucharisztia ünneplése Krisztus akaratából megjeleníti az Ő egyszeri engesztelő áldozatát. A szentáldozás az Oltáriszentség vétele. Jézus Krisztus valóságos jelenléte a Szentostyában a szem számára láthatatlan, ez a hit dolga.

             Az Eucharisztia a szeretet szentsége is, melyről így énekelünk: „Zálogát adtad, Ó Jézus, örök szeretetednek… Örök hála és imádás legyen azért nevednek…”  „Győzelemről énekeljen Napkelet és Napnyugat… mert szerette a világot, kenyérszínbe rejtezett…”

                Végezetül hallottunk még egy Babits-idézetet is: „Az Úr nem ment el, itt maradt. Őbelőle táplálkozunk. Óh különös, szent, nagy titok!... „(Eucharistia)

              A három estét betöltő lelkigyakorlat a szamariai asszony történetének üzenetével zárult: „Aki abból a vízből iszik, amelyet én (Jézus) adok, az nem szomjazik meg soha többé, mert… örök életre szökellő vízforrás lesz benne.”  Ebben a példabeszédben az „élő víz” nem más, mint az üdvözítő hit forrása. Adja Isten, hogy vágyakozzunk erre a forrásra – mondta Dr. Dolhai Lajos lelkigyakorlatos atya.

K. Dudás Mária