Így született a „Simogató kéz”….

1998. júliusában a Szent László Plébánia hittanosai Parádfürdőn táboroztak.

Véletlenül lettem részese annak a sok-sok élménynek, amiben akkor ott, és azóta is részesülök!

A táborvezető Gulyás Zsolt fiatal káplán volt, aki előtte egy esztendővel kapta diszpozícióját a mi Plébániánkra. Jéger Károly plébános úr kérte tőlem, hogy az én Szent Imre Iskolámból segítsem a táboroztatásban egy pedagógus. A 45 fős testületben felkínáltam a lehetőséget: tábor Parádfürdőn, jó levegő, kellemes környezet, mi gyerekeink is  vannak a a táborozók között, viheted a saját gyerekedet is! Teltek – múltak a napok, senki sem jelentkezett.

Így én jeleztem hát táboroztatási szándékomat a Plébános Úrnak.

Ott felkeltette érdeklődésemet a káplán atya sokszínűsége, emberszeretete, vidám természete, ötletei, a jobbnál – jobb programok.

Különösen megragadott, hogy minden nap megkereste annak lehetőségét, hogy mindenkivel beszélgessem.

Egyik ilyen alkalommal kérte a segítségemet fogyatékkal élő gyermekek megkereséséhez, gondolván, hogy én tősgyökeres mezőkövesdi vagyok, és iskolaigazgatói munkám során bizonyára találkoztam ilyen esetekkel. Elmondta, hogy a szemináriumi évei alatt kispap társaival szívesen látogatták és foglalkoztak Egerben a sérült gyerkőcökkel. Jó lenne ezt Mezőkövesden is folytatni.

Azonnal tudtam atyának 6-7 nevet sorolni. Jól emlékeztem az iskolába történő beiratkozásokra, amikor jött az édesanya, jelezte, hogy az ő kislánya – kisfia iskolaköteles, de sajnos nem kezdheti meg az első osztályt, mert sérült, halmozottan fogyatékos.

A parádfürdői tábor végén mindenki elérzékenyült. De kár, hogy vége! Azt gondolom, hogy ennek a tábornak az ízét az emlékét sokan őrizzük azóta is!

Nem várakoztunk sokáig hazajövet elmentünk ezekhez a családokhoz.

Szeretettel fogadtak bennünket, ugyanakkor kétkedést is tapasztaltunk, ami részükről természetes volt, hiszen akkor lakóhelyünkön semmilyen formában nem foglalkoztak ezekkel a gyerekekkel.

Szeptember 2. vasárnapjára hívtuk meg őket a Plébániára . Mindenki eljött!

Zsolt atya elmondta elképzeléseit, azt hogy ezeken a hétvégeken kicsit „felszabadítjuk” a szülőket, intézhetik ügyes-bajos dolgaikat a gyerekekkel foglalkozunk. Énekelünk . játszunk, imádkozunk, szerepeket tanulunk, sétálunk, beszélgetünk, stb. (A szülők azóta is jelen vannak, jól érzik magukat).

Az első években sok-sok segítő jelentkezett, azonb an menetközben elhagytak  bennünket.

 Így történt a sérültekkel is. Többen „bekukkantottak” hozzánk  1 – 2 alkalomra, aztán ki tudja miért, - nem jöttek. (Talán nem ideillőnek érezték magukat. (Jelenleg 22-en vagyunk, fiatalok, édesanyák és segítők.

A gyerekek fogyatékossága más-más természetű, de van egy fontos közös vonás:  Mindegyikük óriási ragaszkodással, igaz szeretettel viszonozza az elfogadást.

  A 17. évbe léptünk. Zsolt atyát 2001-ben elhelyezték, de a kapcsolat azóta is él. Megyünk oda, ahol ő teljesít szolgálatot. Ennek köszönhetően táboroztunk: Diósgyőrben, öt nyárom Leányfalun, s az utóbbi években Berekfürdőn.

A karonülő gyerekekből felnőttek lettek. Atya elmenetele után a csoport vezetését én vállaltam, nagy-nagy szeretettel teszem ezt.

Találkozásaink, együttléteink ünnepnapok nekem is.

Nagyon büszke vagyok arra, hogy 18 alkalommal táborozhattunk együtt, hogy sokszor kirándultunk, (Máriazell, Budapest, Esztergom, Szentendre, Karcag, Galyatető, Szilvásvárad….) színházban voltunk.

 Természetesen ezek a programok csak segítséggel valósulhatnak meg. Városunk Vezetőinek hálás köszönet, hogy minden évben támogatják pályázatunkat.

 Ugyancsak hála azoknak a jószándékú embereknek, akik segítenek nekünk abban, hogy a Simogatókéz tagjai eljussanak szép helyekre, hogy örüljenek az apróbb ajándékoknak, annak, hogy figyelnek ránk. Áldja meg őket a jó Isten! Számítunk rájuk a jövőben is!