A plébános heti üzenete

Egy kazincbarcikai emlék



Az egyik nap furcsa álmot láttam. Egy elegáns hírlapszalonban álldogáltam valahol Európában. Elismerő pillantást vetettem a mértékadó és mértéktartó világhírű lapokra. Ott sorakoztak előttem  mind, az ismerős csengésű, és legfőképpen mértéktartó és mértékadó újságok, mint pl. Internationale Herald Tribun, Frankfurter Allgemeine Zeitung, Le Mond, Hm! L’ Osservatore Romano, Washington Post és nini ott velük egysorban? Ez lehetetlen! Lassan szótagolom – Ha-rang-szó! Mintha ismerős lenne! Hát persze! Ehhez az újsághoz mintha közöm lenne! No nem túl sok, de azért mégis…

 

Rögtön le is emeltem! Nézem a szerkesztői rovatot: 2020. 25. évfolyam 150. jubileumi kiadvány. A fejlécen olvasom az egykori adatokat: alapítva 1996. Kiadó: Római Katolikus Egyházközség. Felelős kiadó: Ez meg az én nevem lenne? Kissé csodálkozom! Nézem tovább: felelős szerkesztő: Czakóné, Bulla Magdolna. Ja, így már emlékszem! Hát persze, ő volt a lelke az egésznek.

 

Az álomkép egyre világosabbá lett. Igen! A rendszerváltozás után az egyház viszonylagos szabadságot élvezett. Minden valamirevaló egyházközségben felvetődött a gondolat, hogy próbáljon az írott szó erejével hatni a közömbössé vált honfitársakra. Így jelent meg az első, egy pár oldalas szürke – akarom mondani fekete-fehér - kiadvány 1996. augusztus 20-ára. Azt mintha még Pintér Ernő mérnök úrral közösen szerkesztettük volna. Igaz, szürke volt – akarom mondani fekete-fehér - és csak pár oldallal szerénykedett.

 

Isten áldotta szervezési képességekkel megáldott főszerkesztőnőnk nem is hagyta annyiban a dolgot. Kezébe vette a kiadvány ügyét és az ő kezéből azóta szürke, akarom mondani fekete-fehér, pár lapos kiadvány - bizony - nem került ki. Ezzel elkezdődött sokunknak a nagy szenvedések ideje. Ezen a ponton, mintha kissé fel is riadtam volna és egy gyötrő gondolat hasított belém, hogy talán nem adtam volna le időre valamelyik cikkemet? De ez a nyugtalan ébrenlét nem tartott sokáig, ismét jótékony álomba szenderültem.

 

Az álomtündér tovább idézte a múltat és jövendőt. Ettől a pillanattól kezdve egyenes út vezetetett először az országos, majd világhírnévig. Tehetséges főszerkesztőnőnk mindenekelőtt a lap anyagi bázisát teremtette meg. Hogy hogyan? Milyen módon? És, hogy kik támogatták? Legyen az ő titka és azoké, akik rögtön az elején megértették: itt komoly dolgokról van szó. És minden ajtó kitárult. Annyit elárult a különös álom, hogy a Don Bosco iskolában igen sűrűn csapódtak az ajtók. És, hogy Szent Lukács keze is benne van a dolgokban. Leszámítva a cikkek begyűjtésének lélekölő hadműveleteit, ezután már csak a szerkesztés nemes művelete maradt a mi céltudatos szerkesztőnőnknek és – el ne felejtsük - kedves férjének. De ez bizonyos napokon éjjel és nappal! Olykor a fájlok és nyomtatók ördöge elvitte az egész anyagot a számítógépes pokolba, de azért egynémely féhérbélású bocsánat, fehérruhájú vincseszteres jó angyal mindig ügyelet arra, hogy igazi nagy tragédia ne történjen. Ezt mind honnan tudtam meg? Hallomásból. Időnként szigorú szerkesztőnőnk vészjósló hangon közölte, hogy már megint csak hajnaltájban sikerült álomra hunynia szemét.

 

Ha valaki azt gondolná, hogy innen már minden csak a nyájas olvasó dolga, és, hogy csak úgy megvásárolja az immár nem szürke, hanem gazdagon illusztrált – mértékadó és mértéktartó, legalább 40 és 50 oldalas, netán 70 oldalas - színes és színvonalas újságot. Mindenki nagyon téved. Mert itt kezdődik a lényeg. Hogy mi ez? Kedvem lenne közvélemény kutatást tartani. De nem lehet. Hagyjunk egy kis szünetet!…Igen, ez a bűvös szó a – csupa nagybetűvel a TERJESZTÉS! Mert ehhez képest, hogy egy kis pénz van, az a legkevesebb, hogy van egy művészi rajzolónk, hogy vannak tollforgató emberek az egyházközségben, és főleg azon kívül, ez is csak kismiska, ahhoz képest, amit a terjesztés jelent. A valamikori kétszáz példányos kiadványt elszánt szerkesztőnőnk hamarosan ezer példányra tornázta fel. Úgy, hogy a környék főpapjaival és kevésbé főpapjaival felvette a kapcsolatot és szelíd erőszakkal mindenkit beállított a terjesztői láncolatba. A kitartó és szívós munka meghozta gyümölcsét, mert 2020-ra tízezerre futott fel a példányszám, valamennyi ismert nyelvre - mértékadóan és mértéktartóan -lefordítva, ahogy ez az álombeli szalonban elém tűnt.

 

És itt ezen a ponton az én legnagyobb sajnálatomra – de talán a kedves ittlévő vendégek legnagyobb örömére - felébredtem! Éjjel kettő lehetett! Az éjjeli lámpa fénye szemembe világított és kezemben görcsösen szorítottam a Harangszó legújabb számát. A minden eddiginél legpompásabb, legtetszetősebb, legsokoldalúbb, legszínesebb, legmértékadóbb és legmértéktartóbb, több mint 70 oldalas karácsonyi kiadványát.